Karácsonyi versek felnőtteknek ismert magyar költők tollából. Olvasd el a szebbnél szebb verseket, és válaszd ki a kedvencedet!
Karácsonyi versek felnőtteknek
Áprily Lajos – Karácsony-est
Angyalzenéje, gyertyafény –
kincses kezem hogy lett szegény?
Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.
Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?
Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?
Szemembe Krisztus-könny szökik
kinyúló kézzel kérdezem.
Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem.
József Attila – Karácsony
Legalább húsz fok hideg van,
szelek és emberek énekelnek,
a lombok meghaltak, de született egy ember,
meleg magvető hitünkről
komolyan gondolkodnak a földek,
az uccák biztos szerelemmel
siető szíveket vezetnek,
csak a szomorú szeretet latolgatja,
hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
fa nélkül is befűl az emberektől
de hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
s az újszülött rügyező ágakkal
lángot rak a fázó homlokok mögé.
Babits Mihály – Karácsonyi ének
Miért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes Barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.
Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-űr szele volna?
jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?
Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany kulit:
kezed csak bús anyád melléért nyult…
Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zordéletet?
te, kiről zengjük hogy „megszületett”!
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.
Kosztolányi Dezső – Karácsony
Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.
Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.
Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,
És zsong az ének áhítatba zöngve…
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.
Arany János – Karácsony éjszakáján
Lelkem pusztaságos éjjelén keresztül
Kétes ködvilággal egy sugárka rezdül.
Csillag -é vajon, mely, mint vezérszövétnek,
Üdvözítőt hirdet az emberiségnek?
Vagy csak földi hitvány pára, mely föllángol
S éjt táncaikhoz rémeknek világol?
Akár csillag legyen, biztos éji lámpa,
akár bújdosó láng – én megyek utána!
Mért féljek követni, ha lidérc is? hiszen
Akkor is jó helyre – temetőbe viszen.
Baja Mihály – Karácsonyest otthon
A mi kisfalunkban,
egy kis fehér házra,
Leszállt a karácsony
Simogató szárnya.
Majd a házigazda
Letéve pipáját
Kinyitja a család
Öreg Bibliáját
Ahogy elköltik az
Ünnepi kalácsot:
Énekelnek egyet…
Így szokás ez nálok
S mig olvas belőle
Mind ügyelnek rája,
Áhitattal nézik
Hogy mozog a szája?
Majd kopogás hallik,
A szomszédok jönnek
Szép jóestét s boldog
Ünneplést köszönnek
Egyszer csak elhallgat,
Becsukja a könyvet
S azt monda, mig titkon
Letörül egy könnyet:
S a beszélgetésnek
Se vége, se hossza,
Nincs, ki idejöket
Megszabja, megossza.
„Hát ez a mi fiunk
Hol-merre jár mostan?”
Édes anyám szíve
Erre nagyot dobóan.
Petőfi Sándor – Karácsonkor
Énhozzám is benézett a karácson,
Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
És rajta egy pár reszkető könyűt.
Menj el, karácson, menj innen sietve,
Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.
Meleg szobám e gondolattól elhül.
Miként a jégcsap függ a házereszrül,
Ugy függ szivemről ez a gondolat.
Hej, be nem igy volt, nem igy néhanapján!
Ez ünnep sokszor be vigan virradt rám
Apám, anyám és testvérem között!
Oh aki együtt látta e családot,
Nem mindennapi boldogságot látott!
Mi boldogok valánk, mert jók valánk.
Embert szerettünk és istent imádtunk;
Akármikor jött a szegény, minálunk
Vigasztalást és kenyeret kapott.
Mi lett a díj? rövid jólét multával
Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
Majd a halálnak révéhez jutunk.
De a szegénység énnekem nem fájna,
Ha jó családom régi lombos fája
Ugy állna még, mint álla hajdanán.
Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
Egy ág keletre, a másik nyugatra,
S éjszakra a törzs, az öreg szülők.
Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
Ha én azt a kort újolag megérem,
Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl?…
Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…
Isten veled, te szép családi élet!
Ki van rám mondva a kemény itélet,
Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.
Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
Mint vészt jelentő üstökös az égen,
Magányos pályán búsan bujdosom.
Tompa Mihály – Karácsony estéjén
Nem hallod-e? kopogtat valaki…
Told hátra, édes anyjok, a reteszt!
Setét van künn s erősen fú, esik, . .
Erszd be a szegény utast, ereszd
Boldogtalan, kinek ma útja van,
S ott éri a szent est, hot idegen…
Csak. erre, erre! bátran egyenest, –
A szó elég jókor tesz idebenn!
– Ah, ifjú s vándor, mint a mi fiunk
Isten hozott! oldozd te a saruid’ –
Jót ég a tűz, melengesd fel magad!
Szemközt fogott a csapkodó vihar:
Hajfürtöd a két orcádhoz tapadt!
Hja, szenvedés az utas élte most… !
Szél ostora s köd a kísérete;
Ember s hajléköröm reája, kit
Éhes, vonító vad kisérgete.
– Nem jársz-e künn te is, szegény fiunk?
Elébb, elébb! ugy hátra mért vonulsz?
Tied köztünk az asztalnál a hely;
Szerény tálunk mellett bor és kalács,
Elégülj meg, vidúlj fel s ünnepelj!
Vendégünk vagy; szállást ad e fedél,
S alatta szél, hideg, ne féfj, hogy árt!
Megosztjuk a mi jót nyernénk veled,
Nyujtsd közeledő azt az üres pohárt…
– Hol ünnepelsz te most, jámbor fiunk?
Aztán beszélj, hadd halljam a szavad,
S hogy ifju szívednek mily álma van?
Nagy cél utóm fellett eredned a
Széles világnak ily fiatalan;
Élnek-e még szüleid, a kiket
Ugy érdekel szerencséd és bajod?
Hazafelé fordúl-e már utad,
Vagy tiéid’ még messzebb hagyod?
– Mikép az a mi kedves, rossz fiunk?
Mert úgy van az! oly balga a szüle,
Hogy a fiat serdült korára vár…
Akkor kiszállanak… S árván marad
Üres fészkében az anyamadár.
Bár szüntelen fáj, fáj… ilyentor ont
Az a hiány legkeserűbb könnyűt,
Midőn az édes, vagy szent alkalom,
Nagyot, kicsinyt a háznál egybegyújt…
– Mikor térsz meg, mi várva várt fiunk?
Mikor telnek be édes álmain! … ?!
Ugy lenne majd végóránk is nyugodt…
De im éjfélt üt, – a hívő világ
E nagy s dicső ünnepre eljutott,
Hogy reggel új, szent érzések között
Hallhassuk a váltság örök szavát:
Hajtsuk fejünket nyúgalomra most: –
Jer, a vetett ágy vár… jó éjtszakát!
– Jó éjtszakát, mi szeretett fiunk!
Madách Imre – Karácsonykor
Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
Mindenekre tiszta fénypalástot ad.
Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
Tán az egyenlőség tart ma ünnepet.
Ünnep van valóban, ím a büszke vár
Dús világításnak özönében áll,
Fényes csarnokáról hangzik a zene,
S vad dombérozásnak hangja jön vele.
Vár alatt útfélen űl kolduscsalád,
Férj s nő átkarolva tartja magzatát,
Keblök melegével óvják gondosan,
S rájok elterítve egy rossz gúnya van.
Igy ülnek sokáig, némán, reszketeg,
Míg a férjnek ajki szólni kezdenek:
“Márma van karácsony szentelt ünnepe,
A nép megváltója márma születe;
Jó hogy ez egy emlék megmaradt reánk,
Mert feledtük volna, hogy megváltatánk.
Óh hatalmas Isten, hát miért, miért
Ontatál fiaddal értünk drága vért?
Hogy dombérozásra több ünnep legyen,
S a nép rab maradjon véges-végtelen?
Cél után fáradni, küzdeni dicső,
Elfeled minden bajt, aki célhoz jő,
Ah, de én mért hordom a szörnyű igát,
Csak hogy életemet nyomorogjam át,
S amelyet kiküzdök, életem minek,
Hogy legyen igámat hordani kinek?
Rettentő körút ez, melynek vége nincs,
Egy kétségbeejtő örökös bilincs. –
Vagy nagy ég, megvolnánk váltva általad,
És igába tart csak zsarnok akarat?
Úgy még jő idő, mely újra törvényt tesz.
S a megváltó újra gunyhó sarja lesz. –
Hátha e bíró még gyermekem lesz tán,
Óh, takard, takard nőm édes gondosan.
Jőjj, jőjj közelebb, így hajtsd reám fejed,
Hadd tomboljon a szél, rossz szűrünk felett,
Szálljon a hó, itten vad dühe nem ér.” –
S ím leszáll közéjük enyhadó tündér,
Édes álomképet sző rájok keze,
S boldogok mindhárman, férj, nő s gyermeke.
S hogy ne verje őket zord valóság fel,
Lassan eltakarja őket hólepel. –
A várból öröm száll – zúg a téli szél –
A család helyén csak kis hódombot ér.
Ady Endre – Virágos karácsonyi ének
Óhajtozom el a Magasságba,
Nagy a csúfság idelenn,
De van Karácsony, Karácsony,
Istenem, én Istenem
S ember-vágy küldte Krisztusunkat.
Két gerlicét vagy galamb-fiókát,
Két szívet adnék oda,
Hogyha megint vissza-jönne
A Léleknek mosolya
S szeretettel járnánk jászolhoz.
Krisztus kivánata, Megtartóé,
Lázong át a szívemen,
Mert Karácsony lesz, Karácsony,
Istenem, én Istenem,
Valaha be szebbeket tudtál.
Óhajtozom el a Magasságba
Gyermekségemben kötött
Minden szűzséges jussommal,
Mert az emberek között
Nem így igértetett, hogy éljek.
Követelem a bódító álmot,
Karácsonyt, Krisztus-javat,
Amivel csak hitegettek,
Amit csak hinni szabad,
Csúfság helyett a Magasságot.
Lábainknak eligazitását
Kérem én szerelmesen,
Karácsony jöjjön, Karácsony
És száz jézusi seben
Nyiladozzék ékes bokréta.
Tóth Árpád: Karácsonyi emlék
Itt volt, elment a szép karácsony,
S amíg itt volt, jó koszton éltünk,
Cukron, fügén, mákos kalácson.
Hozott diót, mogyorót, smukkot,
Új százkoronás is volt nála,
De erről alig szólt egy kukkot.
Hogy a pénzügy is derűt öltsön,
Adott az osztrák – magyar banknak
Húsz koronát – aranyban! – kölcsön.
És hozott új választó-listát.
Mely szerint csak Lukács szavazhat,
S megválaszthatja Tisza Pistát.
A Béke is, e bús egyénke,
Jött volna vele, ám egy hídon
A strázsa belelőtt szegénybe.
Örült Prohászka is Prizrendbe,
Az udvarias szerb kormánytól
Egy sérvkötőt kapott prezentbe.
Szóval a karácsony sok kincsét
Megkaptuk és ami a legfőbb,
Megszűnt a fűtőanyag-inség.
Ez üdvöt zengem el ma számmal:
Egész télen fűthetünk majd
Egy-egy dús – karácsonyi számmal!
Nézd meg ezeket is:
.
