Hogyan köszöntsük fel a tanárokat pedagógusnapon? Ehhez segítünk, összegyűjtöttük a legszebb pedagógusnapi verseket ovisoknak, alsósoknak, felsősöknek.
Pedagógusnapi versek óvónőknek
Óvónénit köszöntjük
Óvónénit köszöntjük,
sok esztendőt érjen.
mint nagyapó, nagyanyó
oly sokáig éljen.
Szépen szólni, köszönni
megtanít bennünket
minden jóval megtömi
gömbölyű fejünket.
Fáradtságért, munkáért
mit adjunk cserébe?
maradjunk jó gyermekek
szíve örömére.
Pásztorné Antal Magdolna : Óvó néni köszönöm
Csak bizakodva szemléled életem,
Te soha sem kiabálsz én velem !
Hozzám lépsz rám nézel kedvesen,
Elmondod mi helyes, mi helytelen.
S ha játékközben bármi rosszat tettem,
Tudom, Te soha nem árulsz el engem….
Ezt szeretném most megköszönni néked
És azt, hogy úgy szeretsz, mint én téged!
Osvát Erzsébet: Meséltél és meséltél…
Velem voltál
örömben.
Velem voltál
bajban.
Velem voltál,
ha sírtam,
velem, ha
kacagtam.
Meséltél
és meséltél
igazakat,
szépet.
Kívántam,
hogy a meséd
sose érjen
véget.
Mit adtam én
cserébe?!
Te azt sosem
kérted.
De talán a
két szemem
elárulta
néked.
Pedagógusnapi versek alsósoknak
Osváth Erzsébet: Tanítómnak
Írni tanítottál.
Bizony, nem ment könnyen.
Írás közben néha
hullott is a könnyem.
Odaültél mellém,
vezetted a kezem,
s egyszerre a betűk
elindultak velem.
Be sokszor biztattál:
A betűk barátok!
Velük barangoljuk
be a nagyvilágot.
A könyvek visznek el,
mintha szárnyuk lenne,
űrutazásokra,
erdőrengetegbe.
Kistestvéreinknek,
amikor csak kérnek,
mi olvasunk fel már
verseket, meséket.
Jó szóval, tanáccsal
te álltál mögöttünk.
Ünnepeden engedd,
hogy ezt megköszönjük.
Sass Ervin: Köszöntő pedagógusnapra
Rózsát hoztunk
köszöntőnek
Pedagógusnapra,
tudjuk, hogy a
tanár bácsi
örömmel fogadja.
Piros rózsa
a mi hálánk,
és köszönjük szépen,
hogy tanított
jóra-szépre
egész hosszú évben.
Gondoljon majd
szeretettel
erre az osztályra,
rózsát hoztunk,
ez most a mi
szívünk dobogása!
Donászi Magda: Pedagógusnapra
Ma, amikor az egész ország
hálás szívvel néz ide,
szeretetet, köszönetet
ver mindnyájuk kis szíve.
Azt a sok jót, amit kaptunk
meghálálni mint lehet?
Kérdezgettem a virágot,
kérdeztem a levelet.
Nem feleltek, de a virág
felém intett vidáman,
amit a szó el nem mondhat,
itt van egy szál virágban.
Osváth Erzsébet: Tanítóinknak
Tanító nénik!
Tanító bácsik!
Egy kisdiák
áll előttetek.
Kisdiák a sok százból,
ezerből-
Jóságotokat
hadd köszönje meg!
Hadd köszönjem
azt az igaz kincset,
amelyet ti
adtatok nekünk.
S amely bűvös
erejével annyi
új titokra
nyitotta szemünk.
Neonfénynél is
szebben világít
a tudás, mit
kaptunk tőletek.
Szeretetünk
sugárzik felétek.
Ragyogja be
Szép ünnepetek!
Jankovich Ferenc: Tanítónknak
Mi már tőled sokat kaptunk,
de tőlünk te keveset,
az arcodból, a hangodból
sugárzik a szeretet.
Fogadd tőlünk ezt a csokrot,
mit kötött a szeretet,
hála-hála mindig hála
jó tanítónk teneked.
Osváth Erzsébet: Igazi ünnep ez a nap!
Ünneplőben van ma az osztály:
a tanterem, a gyerekek.
Jókedvű fák játékos lombja
az ablakokba integet.
A lárma, a zaj elhal lassan,
pisszenés sincs, oly nagy a csend.
Oly nagy a csend és oly szokatlan,
mintha nem lenne senki bent.
Egyszerre csak nyílik az ajtó,
tanítónk arca felderül.
Tarka, mosolygós csokrok várják
szótlan, meleg üdvözletül.
Karmester nélkül zeng az ének.
Sok gyermekhang szárnyra kap.
Madárdal kíséri a kertből…
Igazi ünnep ez a nap!
B. Radó Lili: Tanítónk
Kézen fogott és megmutatta,
hogy milyen szép a mi világunk.
Az ő szemével kezdtük nézni,
s ma már a magunkéval látunk.
Látjuk hazánkat, életünket,
s hogy mit tud tenni egy-egy ember,
de e tengernyi tarka képet
ő töltötte meg értelemmel.
Ezt megköszönni gyűltünk össze,
s amit mondunk, nem üres szólam,
a szívünk tiszta muzsikája
csendül e néhány meleg szóban:
amit tudunk, amihez értünk,
az út, amelyen visz a léptünk,
hogy eljussunk egy messze célig,
mind róla vall ma, őt dicsérik
hálás szavaink, neki szólnak,
aki vezetőnk, példaképünk
s jó barátunk:
a tanítónknak!
Raggamby András: Búcsúzás
Édes tanár néni
El kell mostan válnunk!
Egy-két nap és már nem ide,
Más osztályba járunk!
Hálásan köszönünk
Minden jót és szépet,
Nem feledjük a sok kedves
Iskolás emléket.
Azokat se, akik
Velünk foglalkoztak,
S értünk annyi fáradságos
Áldozatot hoztak…
Édes tanár néni!
Fél szívünk itt marad,
Mert az, aki jóságot vet,
Szeretetet arat!
Mentovics Éva: Pedagógusnapra
A-tól ZS-ig megismertünk
minden betűt mára.
Számokat is tudunk írni
füzetbe, táblára.
Képeskönyvből már egyedül
olvassuk a verset.
Azt is tudjuk, ez nem minden
ez még csak a kezdet.
Vágyunk mindig új tudásra,
jönnek a miértek.
Tanítasz és szeretsz minket,
tudjuk, hogy megérted.
Fáradoztál sokat értünk,
volt öröm, és bánat.
Hálás szívvel nyújtjuk Neked
most e virágszálat.
Elsuttogja e kis virág
hajladozva Néked,
Köszönjük a sok új tudást,
ezt a vidám évet.
Donászi Magda: Ma szívünk ünnepel…
Ma nem tanulni jöttünk.
Ma szívünk ünnepel.
A hálát, amit érzek:
miképpen mondjam el?
Szétszáll a szó a szélben,
habár mélyről fakad,
s e nyíló rózsa élte
pár nap vagy óra csak.
Emlékek kötnek össze:
szavak, számok, betűk.
Utunk, akárhová visz,
követnek mindenütt.
Emlékünk egyre több lesz,
tudásunk mind nagyobb,
Hálás szívvel köszöntünk
tanárt s ünnepnapot.
Tali Gitta: Akire sokat gondolok
Aki írni s olvasni megtanított,
aki ha hibáztam, kijavított,
arra ma is szívesen gondolok.
Aki ha botlottam, kezet nyújtott,
s aki a bajból is kihúzott,
arra oly sokszor visszagondolok.
Aki ha féltem, mindig nyugtatott,
aki ha duzzogtam, féltőn csitított,
arra mindig melegen gondolok.
Aki tudással vértezett,
aki még szürkén is észrevett,
arra jó szívvel gondolok.
Akire emberként felnézhettem,
és aki mindig példa volt nekem,
arra ma büszkén gondolok.
Aki helytállni megtanított,
aki ha csüggedtem, hittel biztatott,
arra naponta sokszor gondolok.
Aki az órán nem csak oktatott,
s aki belőlem embert faragott,
arra végtelen hálával gondolok.
Donászy Magda: Tanítómnak
Szép virágcsokromnak
Köszönt minden szála,
Nem fáradtál annyit
Év közben hiába.
Oktattál, neveltél,
Oly türelmes voltál,
Velem együtt köszönt
Lásd az egész osztály.
Taníts még sokáig
Új szavakra szépre,
Őrizzen meg köztünk
Örökre a béke.
Donászy Magda: Tanítók napja
Köszönöm virágok,
hogy kinyíltatok.
Még szebbé tettétek
az ünnepnapot,
a tanítók napján;
mert a szó nehéz,
tudásért, jóságért,
bármit mond: kevés.
Helyettük beszéljen
szótlan szirmotok.
Köszönöm virágok,
hogy kinyíltatok.
Pedagógusnapi versek felsősöknek
Szőke Jenő: Pedagógus napra
Távolból elnézzük a „kékellő” erdőt,
Enyhe szélfuvallat hajt egy bárányfelhőt,
Napot nem takarja, aranyló sugara,
Szórja szerte fényét: PEDAGÓGUS NAPRA.
Mezei virágok pompáznak e fényben,
Vibrál a délibáb néma rezdülésben,
Hajladozó fűzfa ad nyugtató árnyat,
Sok kis iskolásnak, kik ma erre járnak.
Vadvirágot szednek, csokorba kötik azt,
Dallal köszöntik ők, a késői tavaszt
Majd viruló arccal, remegő kezekkel
Tanároknak adják, hálás szeretettel.
Petőfi Sándor: A jó tanító
Van biz ott a sok rosz között,
Van jó tanító is;
Volt nekem sok rosz tanítóm,
Volt nekem egy jó is.
Meg is maradt a fejemben,
Úgy emlékszem rája,
Mintha vén kopasz fejével
Most is itten járna.
Kopasz volt az istenadta,
Nem tehetek róla;
Vén legény volt, ifjusága
Régen elvirúla.
Elhervadtak virágai,
Egy maradt meg épen,
Egy nagy bazsarózsa nyílott
Az orra hegyében.
Talán minden reggel ujra
Kivirult az orra,
De nem csoda, mert gondosan
Táplálgatta, borral.
Már hiába, ha ez olyan
Különös plánta volt,
Hogy nem szivelt egyebet, mint
Pincei harmatot.
Ez alatt az orr alatt egy
Nagy bajúsz ácsorga,
Egyik rúdja égbe készült,
Másik le a porba.
A bajúsz alatt szája volt,
Szájában pipája,
Lapátnak is beillet vón
Köpcös szopókája.
Zrínyijét még valamikor
Árpád idejében
Készítették, semmi szín sem
Volt már a szinében.
Gombok voltak akkorák rajt,
Mint egy-egy pogány fej,
Használták is tán a török
Hadba buzogány helytt.
Mindenféle zsinorral úgy
Ki volt kanyargatva,
Hogy a mennydörgős mennykő is
Eltévedett rajta.
A szabó jó szűkecskére
Szabta a nadrágot,
De azért egy kicsit mégis
Pőtyögősen állott. –
Hosszan bajlódtam tán vele,
De megérdemelte,
Mert szörnyen jó ember volt az
Istenteremtette.
Olyan jó tanító volt ő,
Amilyen csak kellett,
Esztendőn át asztal alatt
Hevertek a könyvek.
Ha leckémből fél betűt sem
Tudtam felmondáskor,
Azzal vigasztalt, hogy sebaj,
Megtanulom máskor.
Ki is mutattam iránta
Jószivűségemet,
Vittem neki ajándékot,
Mikor csak lehetett.
Lelopkodtam sonkát, kolbászt
Saját kéményébül,
Ez volt ajándékom, s ő még
Meg is hítt vendégül
Füle Lajos: Pedagógus
Én nem tudom, milyen erő kell
hozzá, de több kell az enyémnél.
Olykor el-eltűnődöm én is,
mit is jelent húsz-harminc szempár
fénylő tükörtermében élni,
hol éle van minden igének,
árnyéka van minden hibának,
hol húsz-harminc sötétkamrában
hívják elő folyton a percek
éles, kemény, hiteles képét.
Könnyű nekünk beszélni ezt-azt,
nagy szavakkal egymást dobálni,
de ő, kinek minden szavával
megannyi kis magnetofon zeng
tele otthont, utcát, jövőt, ő
felelősség nehéz vasával
vértezve jár, s – bár tán nem érzi –
hétköznapok nagy hőse köztünk,
szebb holnapok jobb emberéért
titkon vívott nehéz csatáknak
ismeretlen, hős katonája!
Mikor fogunk szobrot emelni,
s fogunk-e hát neked, magunkban,
„LÉLEK SZOBRÁSZA”:
PEDAGÓGUS?!
Henricus Stephanus Sedlmayer: Öreg tanáromhoz
Úgy láttalak, mint ifjú koromba, rég,
fehér fejeddel, fürge tekinteted
egy hangzót keresett a légben,
mit hebehurgya diák elvesztett.
Ekkor kihívsz egy másik nebulót hamar
s mikor az ümmög, ő se találja meg,
méltatlankodva szólsz reája,
durvaszívű, ki ilyet se fog fel.
Szelíd s kemény volt leckeidőn szíved,
mindig szeretted a tanulóidat,
de náluk is jobban szeretted
árva szavak szomorú betűjét.
Latin és német: erre tanítottál,
de a latinból tudtam a németet,
mily német volt, mikor tevéled
kedves Ovidiusod tanultam.
Mert hajh, a német, arra nem állt fejem.
Nem volt elég szóm s nem sikerült sehogy,
hogy a tavaszt, mit még csak éltem,
több lapon át ecsetelni kellett.
Ovidius se tudna bizony ilyet,
még Goethe sem, egy óra kevés idő –
mint tudná a kis gimnazista,
hogyha szegényke nem újságíró?
Érezted ezt, te, drága professzorom,
lágyan kímélted árva diákodat
s németből sose buktattál meg,
mert a latinba jelesre álltam.
Így mentem át én, majd törekedtem is,
hisz éreztem, hogy sokkal adós vagyok,
s a német dolgozattal egykor
még örömet szerezek tenéked.
Ha nyolc s kilenc közt németül úgy tudok,
miként latinul tíz és tizenegy között,
horáci versben ezt az ódát
el sem tudom sohasem dalolni.
Vedd hát e versem, mint diligentiát.
Arcod szelíd a képzeletem ködén,
a képed a szavad enyém még,
mintha ma is közeledben ülnék.
Most újra itt vagy, férfiasan-finom
kezed simítja homlokodat, búsan,
tán ápolsz épp egy nagybeteg szót –
szent hivatás e silány világban.
Fejed lecsüng már, ámde magasra tör
a szellemed még, láttalak a minap
az iskolánk felé, s úgy érzem,
hogy te vezetsz ma is iskolába.
Hová tekint, mondd, elboruló szemed?
Ez elveszett kort nyelvre tanítod-e?
Még mostan is? Kövesd a példám
és a jelennek is adj szekundát!
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
Nézd meg ezeket is:
.